A borokat már az ókorban is használták gyógyszerként vagy gyógyszer-alapanyagként. Kutatók egy kb. 5000 éves leletben találtak gyógybor-maradványokat az ókori Egyiptom területén, de írásos bizonyítékok támasztják alá a gyógyborok létét és alkalmazását az ókori Rómában is.
A leírások alapján gyakran áztattak koriandert, ánizst, mirtuszt és mentát a borokban. Később, a középkorban a víz szennyezettsége miatt külön jelentősége volt a borok és bennük kiáztatott gyógynövények baktériumölő hatásának.
A gyógyborok készítése számos esetben összefonódott a szerzetesi rendekkel. Az egyik legismertebb gyógyító Hildegard von Bingen volt (később Bingeni Boldog Hildegard néven lett közismert), aki számos recepttel gazdagította a gyógyborok sorát. Magyarországon a Pannonhalmi és Tihanyi apátság szerzetesei is készítettek gyógyborokat.
Igen népszerű orvosságok voltak a “fűszerszámos” borok. Ezekre a Pax corporisban (első, magyar nyelven kiadott orvosi tanulmány, Pápai Ferenc 1690) számos példát találunk, e receptek képezték a későbbi aperitifek és vermutok alapját.
A bor még a 20. század elején is igen fontos és sokirányú szerepet töltött be a gyógyászatban. A Magyar Gyógyszerkönyv 1909-ben megjelent III. kiadásában például chinabor, pepszines bor és antimonos bor receptjét találjuk. A Magyar Gyógyszerkönyv 1954-es V. kiadása a gyógyszeres bor fogalmát a következőképpen határozta meg: „A gyógyszeres borokat növényi drogokból fehérborban (vinum album) való áztatással, illetőleg egyéb gyógyszerekből oldással oly módon készítjük, hogy a kész gyógyszeres bor 13 v/v% alkoholt tartalmazzon.”
